Külterület

Elhagyjuk a települést. Az erdő széle felé tartunk. „Biztos, hogy erre kell jönnünk?”- szól hátra a buszsofőr. „Igen. Mondtam, hogy le fogunk menni a térképről” – válaszolok gombóccal a torkomban. Még mindig itt zakatol a fejemben a 2009-es látogatás emléke. A kisfiam már a pocakomban volt, amikor kolléganőmmel a pedagógia szakos hallgatóinkat hoztuk ide tanulmányi kirándulásra. Emlékszem, az egyik lány sírva rohant ki az épületből. Nem bírta. Én bírtam. Legalábbis akkor azt hittem.

Öt éve fojtogat a sírás, amikor Nagybarcára gondolok. Az egymás után sorakozó kiságyakra, bennük a pici gyerekekre, akik keservesen felsírnak, amikor meglátnak minket… újabb embereket, akik nem veszik, nem vehetik ölbe őket.

Tudtam, hogy újra el fogok ide jönni, de közben megszületett a kisfiam, és csak mostanra sikerült elég erőt gyűjtenem hozzá. Anyaként ez a hely valahogy még tragikusabb.

Március óta gyűjtöttük az adományokat a Tanárképző Intézetben. Mindent, amire egy 3 év alatti kisgyermeknek szüksége lehet: ruhákat, játékokat, textíliákat, cumisüvegeket… 

A Tanárképző Intézet és a Csatárlánc oldalán közzétett felhívásra rengeteg adomány érkezett. Kollégáinkon és hallgatóinkon kívül „külsős” magánemberek és a Kékcsillag Segítőkutyás Egyesület tagjai is hozzájárultak akciónk sikeréhez.  Az adományok átadását egy tanulmányi kirándulással kötöttük össze. A Tanárképző Intézet hallgatóin kívül a Ferenczi Sándor Egészségügyi Szakközépiskola diákjainak és a Görögkatolikus Cigány Szakkollégium egyetemistáinak ajánlottuk fel az ingyenes tanulmányi kirándulás lehetőségét. Összesen húsz középiskolással és egyetemistával vágtunk neki az útnak. Le a térképről…

2009 óta néhány dolog megváltozott a barcai csecsemőotthonban.  Bár nem emlékszem az akkori létszámra, de biztos vagyok benne, hogy sokkal több gyerek volt itt, mint most. Jelenleg hatvannégyen vannak. Ami a legnagyobb változás, hogy elvileg már csak különösen indokolt esetben kerülhetnek ide gyerekek; mindenkit, akit lehet, nevelőcsaládoknál helyeznek el. Így Nagybarcán főként olyan kicsik élnek, akik speciális gondoskodást igényelnek: beteg vagy kritikusan kis súllyal született gyerekek. Azonban annak ellenére, hogy most sokkal több beteg gyerek kerül ide, mint régen, a személyi feltételek nem javultak. Az intézmény szakmai vezetője szerint „ráférne az átgondolás erre a dologra”. Többek között azt is nehezményezi, hogy megszűnt a családgondozói munkakör, emiatt a családokkal való kapcsolattartás problémásabbá vált.

Átnézünk a csecsemőotthon mellett álló anyaotthonba is, ahol 18-24 év közötti fiatal anyák nevelik gyerekeiket. A szűk, sötét folyosót végigjárva pontosan ugyanazt érzem, mint 2009-ben. Nem bírok ezeknek a szomorú sorsú lányanyáknak a szemébe nézni. Szégyellem magam a kívülálló szemlélődésemért, a tehetetlenségemért…

Az anyaotthon egyik gondozója kísér ki minket. Ölében 2 év körüli, cuki, szőke kislány. Az anyuka három hete lépett le. Talán még visszajön a gyerekéért. Vagy nem.

Már mindenki leszállt a buszról, csak én megyek az egyetemig. A buszsofőr beszélgetni próbál velem. Elmondja, hogy mennyire utálja a cigányokat, és azt, hogy milyen helyekre kell járnia a buszával. Én meg csak valami ilyesmit tudok rá mondani: „Borzalmas, hogy mekkora szegénységben és nyomorban élnek emberek Magyarországon.”  Látszik a tekintetén, hogy nem tartja adekvátnak a válaszomat. Már nem is akar velem beszélgetni. Én sem. Pedig tudom, kellene. De csak pár perc az egész. Leszállok...

...és szégyellem magam a kívülálló szemlélődésemért, a tehetetlenségemért…

Szöveg és fotó: Karlowits-Juhász Orchidea